Az tudatosságra nevelés jó, de…
A Légy jó mindhalálig című regényben van egy sokat mondó jelenet. Nem írom le, a lényege az, hogy a 12 éves diák Misi, akkor döbben rá, azért kell tanulnia, hogy majd állása lehessen, s így már nem is találja olyan jónak a tananyagot.
Minket ezzel már beoltottak, felső tagozatba lépésemkor így köszöntöttek. A jó jegyeket elsődlegesen nem szorgalomból, bizonyítási vágyból vagy éppen a tananyag szeretetéből próbáltam megszerezni. Félelemből. Nem kell folyamatos, pánikos szorongásra gondolni. A mértéke mindig más és más, néha megbúvó drukk, helyenként görcs a gyomorban, de előfordul az a fajta remegés, amely úgy önti el az embert, hogy minden ereje elszáll. Rendben ez ritka és diákja válogatja, van, aki soha nem él át ilyet vagy már túl későn.
A felvételi viszont pont ilyen volt, a két teszt közti szünetben azt hittem összeesek. Mégis itt vagyok és mégis sikerült, ahogy majdnem mindenki másnak is. Bármilyen rémisztőez az egész, azért próbálkozunk, de vannak bizonyos fájdalmas pontok. Például a folyamatos figyelmeztetések. Gimnáziumba csak akkor menj, ha utána tovább tanulsz. Kőműves hiány van, jól gondold meg! Hova vesznek fel ilyen jegyekkel? Ez már csak nehezebb lesz. Legyen b tervetek. Ez bele számít ám a felvételibe!
És még sok-sok egyéb. Félre értés ne essék, köszönöm, hogy gondolnak rám, hogy próbálják egyengetni utamat, viszont ez egy idő után kártékony lehet. Azok közül, akiknek tényleg össze kellene szedniük magukat csak kis réteg figyel fel, a többit továbbra se izgatja a dolog. Annál is inkább azokat, akik tennék a dolgukat, mert ezek után rágörcsölnek.
A felvételi nehéz, bárki bármit is mond. Igen, megviseli a lelkünket, hiába vagyunk még szinte gyerekek, idegeskedünk és stresszezünk. Igenis és nagyon is és csak azért is. Nem tudom, örüljek vagy szomorú legyek, azért amiért engem tudatosra, de az által kissé bizalmatlanra és félősre neveltek. Én már tudom, amit Misi az én koromban még nem tudott és ezt előnyömre is fordíthatom, de megvan az ára.
