Kint már a sötétség uralkodik, a nap letűnt, a holdat felhők takarják. Az utcára sárgás közvilágítás vetül. A lány fekete, hosszú szövetkabátja meg-meglibben. Egy ilyen késő éjszakán semmi keresnivalója nem lenne kint. De ő nem fél. Még akkor sem, ha a háta mögül trappolás és halk suttogás hallatszik. Az ifjú hölgy vakmerő.
És nem mellesleg süket is. Pontosabban azért nem tart semmitől, mert nem hallja a veszélyt. Nem juthat el tudatáig az ütemes csattogás, amit cipője sarka okoz, nem hallja, hogy aki mögötte jön, az már nem suttog, hanem üvölt. Neki. Bizony, mert kilépett az úttestre, annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy észre sem vette a kocsiktól valamennyire védett járda elhagyását. Persze senki nem róhatja ezt fel neki. Mióta a külső zajok elhaltak, csak a belső világa vonzza. Addig sem szeretett a valóságban élni, de így még kevesebb lehetőség van rá, hogy valami visszarántsa a földre.
Épp ezért nem veszi észre a kamiont. Bár a vezető meglátja, már túl késő van a megálláshoz.
Üvölt, üti a kormányt, dudál, riasztózik, mint az őrült, de semmi. Hirtelen rémületében távolsági lámpát kapcsol. Az erős fény kizökkenti a lányt. Felpillant és… Bár nem látja a monstrum járművet, ugyanis a világosság egyenesen megvakítja, mégis érzi veszedelmes lejtmenetét az esti sétának, és azt, hogy akármi is robog vele szemben, nem lesz kellemes a találkozás. Ereje elhagyja, tudata megdermed, hangja benn marad az ijedtségtől. A gépszörny csak néhány méterre van tőle.
Már várja az iszonyatos fájdalmat, amit az ütközés okozna. Az ütközés megtörténik, csak éppen előbb és oldalról érkezik az erős lökés. Két test gurul tehetetlenül le a domboldalán, melyre ráépítették az utat. A kamionos elhajt. A visszapillantóba néz bűntudatos arckifejezéssel. Visszamenjen? Vállalja be a gázolást? A börtön lehetőségét? Otthon feleség, gyerek, szülő és barát várja. Nem hagyhatja őket cserben. Ezzel nyugtatja magát, de tudja, nem igaz. A feleség boldogtalan, fásult, és ha találkoznak is közös lakásukban, leginkább a számlákat beszélik meg. A gyerek már nem gyerek, nagy lett, és el akar szakadni a családi kötelezettségektől, szabályoktól. Szülő csak egy van, akihez sietnie kéne, de ő már meg sem ismeri, úgy beszél vele, mintha idegen volna. A másik ideje kötetlen, dolga nem sietős, a föld mélyén már bármit kivár.
Barát, a barát az egyetlen vigasz, vagy legalábbis az, hogy bármikor felejtheti mellette gondjait, józansága elvesztése által. Nem, nincs, ki várja, nincs senkije, és épp ezért félti annyira szabadságát, neki már csak ez van. Lám, így csinál magának még egy teherrel többet, mit próbálhat felejteni.
A férfi és a lány megállnak. Nem maguktól, a beton önzetlen segítségével, és cserébe ők vérükkel borítják be területének kis részét. Egymásra néz a két szerencsés túlélő. Ebben a nézésben benne van minden pattanásig feszült érzelem. Az a ki nem számított és őszinte kötelék most kialakul, sok időre szól, össze fogja őket fűzni a rémisztő esemény, amit együtt úsztak meg. Örök aduász lesz veszekedések után a békülésre, és mély bizalommal áld már az ismerkedés előtt. Tán mély kapcsolat bontakozhatna ki, ha ebben a pillanatban nem telne meg a táj újra fénnyel, nem töltené meg a levegőt az aszfalton súrlódó, égett gumi szaga, nem adna gázt a vezető a kanyarban, és egy csattanás után nem repülne a levegőbe a férfi, földre érkezéskor nem törnének szilánkosra a csontjai, és ha koponyájából nem szivárogna ki bőven, vörös folyadék formájában az életerő.
Egyet szusszan, még meghallja a szipogást, mi a fölé hajló lányból jön, érzi a könnycseppet, mit érte hullatnak, és az arcára cseppen. Elmosódik előtte a világ, kifut belőle minden szín, és minden máz leolvad. Végül csak a teljes tisztaság marad.
Kővári Júnó díjnyeretes írása a Hevesi Sándor Általános Iskola vers-és prózaíró pályázatán
Gratulálunk!
