Október a szüret hónapja.
Én viszont már szeptemberben voltam. Most elmesélem, milyen egy ilyen szüretelés.
Korán hajnalban indultunk, hogy minél előbb el tudjuk kezdeni a szedést. Egy óráig kocsikáztunk, majd megérkeztünk Gyűrűsre. Elhaladtunk a közeli lovászat legelője mellett, amin barna szőrű lovak legelésztek. A hegyre meredek, vékony út vezetett felfelé. Csodálatosan szédítő látvány fogadott minket. Folyamatosan kellett dudálni, nehogy fentről elinduljon valaki, mert a sár út nem volt olyan széles, hogy két kocsi egymás mellett elférjen. A birtok festői helyen található. A kétszobás pince jól mutatott a mögötte elterülő szőlőültetvénnyel. Vagyis jól mutatott volna. Ugyanis borús volt az ég. Bármelyik pillanatban megeredhetett volna az eső. Ahogy az idősek mondanák „lógott az eső lába”. Gyorsan megreggeliztünk, majd mindenki vödröt és kést (vagy metszőollót) ragadott és elindultunk a szőlőtőkék közé. Azonban hamar vissza kellett fordulnunk. Ugyanis amikor leértünk a legalsó tőkéhez leszakadt az ég. Mindenki szaladt vissza a domb tetejére, amit igazán megnehezített a sár. Még két réteg ruhát és egy esőkabátot húztunk fel. Ja, el ne felejtsem megemlíteni a baseballsapkát se , ami minden lehajolásnál lecsúszott a szememre. A gumicsizmában, a két réteg nadrágban és a több száz pulóver és mellény keverékében, valamint az esőköpenyben vicces látványt nyújthattunk. Jöhetett a második nekifutás. Nehéz volt a sok ruhában mozogni, de a zuhogó eső sem könnyítette meg a dolgunkat. Kétszer is neki kellett állni, mert az első körben a fehéret, a másodikban pedig a piros szőlőt szedtük. Mikor végeztünk, az eső is elállt. A szerencsés formánkat tekintve nem voltam meglepve. Viszont a szüreti ebéd vígasztalt. A híres neves gulyásleves megmelengeti a szíveket és csillapítja az éhes gyomor korgását. A nap végén kicsit unatkoztam, mert ekkor jön az a rész, amit senki sem szeret. Megvárni a maradék szőlő préselését, a kád kimosását, valamint elosztani egymás közt az ennivaló szőlőt. Ez mind nagyon- nagyon unalmas. Az sem könnyítette a helyzetet, hogy a szomszéd cica nem akart velem játszani. Hiába ciccegtem neki, elfutott. Mire a hazamenetelre került sor, már mindenki a kidőlés szélén állt. Én csak a kocsiban vettem észre magamon a fáradtságot. El is bóbiskoltam. Meglepődtem, amikor kinyitottam a szemem és már a kanizsai utcákat jártuk.
Visszagondolva, remekül éreztem magam. A korai kelés, a szakadó eső és a barátságtalan macska ellenére is. Alig várom már a következő szüretet!
