A nagy kaland
A barátommal egyszer egy dzsungelben jártunk, amíg egy templomot meg nem pillantottunk. Bementünk. Furcsa módon csapdák nem voltak. Az volt a legfurább, hogy egy színarany gömb világított a terem közepén. Megfogtuk, és furcsa érzésünk volt. Megrémültünk, és ki akarunk futni, de kiderült, mégis volt csapda. Kígyók ezrei csúsztak utánunk! Felugrottunk ijedtünkben, de nem éreztük, hogy leértünk. Az űrben kötöttünk ki.
Kiderült, hogy az ugrással az időben is tudunk menni. Visszaúsztunk a levegőben a Földre és elájultunk. A tüzelő, perzselő nap sugara köszöntött minket. Szabadultunk volna, de le voltunk láncolva! Valaki mögöttünk üvöltözött: - Hala ha! Rájöttünk, rabszolgasorba kerültünk, de az éjjel ugrottunk egyet, és máris megkerestük Európát. Beleugrottunk abba a részébe, ahol a Duna és a Tisza találkozott. De nem jó, mert itt az évszám 1950 volt! Még egyszer felugrottunk, visszamentünk. 1842! Még háromszor megcsináltuk. Végül 1971-be érkeztünk meg. Ettől lettem a legszomorúbb, mert a szüleim ekkor még gyerekek voltak, és kellemetlen dolog számomra, ha a szüleim nem ismernek fel.
Feladtuk, és egy napig még ebben az évben maradtunk. Ám július 14-én elmentünk egy kórház mellett, ahol éppen megszületett egy kisbaba. Az anyukáját felismertem. A nagymamám volt az!
Ekkor akadtam ki, és a barátommal felugrottunk megint, majd újra le. 2016!
Így volt ez a nagy kaland.
