Emlékszem az utolsó tanítási hétre. Mindenki izgatottan várta, hogy milyen új élménnyel gazdagodik a nyáron.
Én már rögtön évzáró után elutaztam vidékre. Alig vártam már, hogy Zalatárnokon legyek. Ez a település lehetne a béke szó szinonimája. A ház, ahol a háromnegyed vakációmat töltöttem, közel száz éves. Ha beszélni tudna, elmondaná, hogy lettek a poros országúton járó szekerekből aszfaltszántó gépkocsik és kamionok. Körülötte szántóföld és erdő. Sajnos a június végét elrontotta az eső. Így maradt az olvasás. Legalább tíz könyvet kiolvastam. Viszont hála az égnek a július a miénk volt. A közeli domb túloldalán, fák között megbújva van egy kis halásztó. A horgászat mellett fürödni is lehet benne. Több forrás táplálja, a vizét egy patak vezeti le. Onnan szokták vinni a vizet a közeli tanyára az állatoknak, de az erdei vadak is oda járnak inni. Idén sem volt a halaknak nyugodt nyaruk, el kellett bújniuk a mélyben, mert a fröcskölés, az úszóverseny és a vízilabda folyamatosan váltotta egymást. Azután két hétre hazajöttem, azaz nem is haza, hanem Kiskanizsára a másik mamámhoz. Az unokatestvéreimmel nem unatkoztunk, zenét hallgattunk, moziban voltunk, na meg a strand sem maradhatott ki. Mivel ők Somogy megyében laknak, ritkán vannak Nagykanizsán, ezért családlátogatáson is részt vettünk. Majd visszamentem pár hétre még a faluba. Az utolsó két hetet iskola előtt itthon töltöttem.
Szomorú voltam, hogy véget ért a nyár, de már vártam a hetedik osztályt.
