Nevem még mindig Joe, ifjúkorában csínytevéseiről elhíresült macska. Az idő múlásával azonban megszelídültem, s ezt társamnak, Dzsinának köszönhettem. Három kölykünket közösen neveltük békességben. De ahogy minden boldog házasságban előfordulnak hullámvölgyek, a miénkben is bekövetkezett egy sötétebb időszak.
Az utóbbi időben elkényelmesedtem, hagytam, hogy – ahogy vadon élő rokonainknál, oroszlánéknál – a nőstényem keresse meg a napi betevőt. Ő egy menő étteremben, a Tonhalkonzervben dolgozott a belvárosban vezető chefként. Ezzel szemben én igazi szobacicává váltam, egész nap csak lustálkodtam, bámultam az ablakban a madarakat, unalmamban koptattam a karmomat a kanapén... ha pedig a fárasztó munka után nőstényem hazaért, enni kértem tőle. A kicsinyekkel sem volt már kedvem foglalkozni, a macskaovi után a zsákmányelejtés csínyját-bínját, a helyes alomhasználatot vagy bundánk tisztán tartását is Dzsina tanítgatta nekik. Ezt megelégelve társam egy zord, téli reggelen elhagyott és magával vitte utódainkat is. Állást kapott a fővárosban, Macskavárosban, Gordon Máusi Michelin-csillagos éttermében. Hetekig csak feküdtem az üres lakásban, elhanyagoltam a bundámat, a karmaimat, a környezetemet... s mikor már az utolsó konzerv, az utolsó csepp tej is elfogyott, rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább. Ezért munka után néztem. Sokféle állás szóba
jöhetett, de mindegyiknél volt valami bökkenő. Az egyik kevés macskapengőt kínált, míg a másiknál borzasztóak voltak a körülmények. Hosszas keresgélés után végül sikerült elhelyezkednem, s félelemmel vegyes izgalommal álltam munkába, életemben először. Megbízásom egy sikátorokkal és szeméttel teli környéken volt. Ezt a területet kellett patkánymentesítenem. Semmi jóra nem számítottam, ám meglepő módon élveztem. Újra benne voltam a város éjszakai életében, a sok futással életet leheltem elmacskásodott lábaimba, s végre tettem valami hasznosat a városért. Agglegény életem csínytevései miatt úgyis adósa voltam az Önkormányzatnak. Macskaalvilági kapcsolataimat kihasználva egyre jobban belejöttem a patkányirtásba, s a munkával teli hetek csak úgy repültek. Jól kijöttem a kollégáimmal is, mégis valami hiányzott. Nem várt senki haza, nem volt kismacskanyávogás,
se meghitt pillanatok Dzsinával. Hiányzott a családom. Nem volt könnyű, de kemény munkával bebizonyítottam páromnak, hogy jobb macskává váltam. Újra domináns kandúrként tekintett rám. Közben a karrierem is ívelt felfelé, áthelyeztek Macskavárosba fő-patkányfelügyelőnek. Családunk újra egyesült.
S hogyan boldogultam vezetőként egy minden hájjal megkent rágcsálókkal, bűnöktől hemzsegő nagyvárosban? Hogy találtam meg az egyensúlyt a karrier és a családi élet között? Hogyan érzi magát a főváros betondzsungelében egy ízig-vérig kertvárosi macska? Majd legközelebb azt is elmesélem.
