Bányai Blanka: Bársonykendő
(rémtörténet)
Csodálatos napra ébredt Nárcisz. A nap besütött a palota ablakán, megvilágítva a fekete-fehér csempepadlót. A királylány vidáman felkelt, és megnézte magát a tükörben. Ugyanaz a sápadt, halvány arc, azok a szürkészöld szemek, és vérvörös ajkak. De, mint mindig, a lány most is elégedetten mondta magának: „Mindig is tudtam, hogy szép vagyok! Imádom magam!” Szőkésbarna haját gondosan megfésülte, felvette kedvenc piros ruháját, a szoknyájára még egy babarózsaszín, fekete pöttyös kendőt is kötött.
Miután elkészült, elment a városba kicsit sétálgatni. Vidáman mosolygott mindenkire, bár az emberek csak sötét pillantásokat küldtek felé, vagy rámordultak. Nárcisz arra gondolt: „Nincs ezeknek semmi modoruk! Bár mit is érdekel engem…” Odaért a piachoz, ahol tucatnyi drágakövekkel teli pult volt felállítva. Régóta akart magának egy új ékkövet a gyűjteményébe, viszont nem volt kint egy jó ideje a vásárokon. Nem emlékezett pontosan, hogy miért, de ez most nem is érdekelte. Odament a legelső pulthoz, és rögtön kiválasztott egy szív alakú akvamarint. Már odaadta volna az eladónak az árát, mikor az kikapta a kezéből az ékkövet, és az árát is. Nárcisz elég ideges lett, de lenyelte a haragját. Kíváncsi volt, mivel indokolja meg az idős asszony a furcsa viselkedését. Nem kellett rá sokat várni, az öreg nő repedtfazék hangon megszólalt:
- Semmirevaló lányoknak nem való drágakő! De az árát szívesen elfogadom…
Az utolsó mondatot már motyogta, de Nárcisz, és egy csomó ember még rajta kívül jól hallotta. A királykisasszony arra számított, hogy az emberek mérges pillantást küldenek a nő felé, vagy legalább meglepődnek a gaztettől, de a közeli kútnál szorgoskodó lányok vihogni kezdtek, az árusok mutogattak rá nevetve, a többiek pedig gúnyosan mosolyogtak rá.
Rosszul tették. Nárcisz egyetlen dolgot utált. Sőt, elborzadt tőle. Ha valaminek nem volt értelme. Emlékszik tisztán, anyja és apja a világ legjobb szülei, és uralkodói voltak mielőtt meghaltak, mikor a lány nyolcéves volt. Emlékezett, ahogy anyja odamegy a szegény kisfiúkhoz, és kislányokhoz, ad nekik játékot, pénzt, élelmet, és együttérző öleléseket. Ő pedig sokat játszott azokkal a szegény gyerekekkel. Imádták őt! Az utcán haladó emberek is mind rámosolyogtak, és mindig mondták: „Milyen szép kislány!” Aztán elbújt a palotában, talán évekre is, s most az első jókedvű napon csúfolódnak rajta, gyűlölik, és örömüket lelik a megszégyenítésében! Arra eszmélt fel, hogy egy vödör jeges víz zúdult a nyakába. Így már tényleg semminek nem volt értelme. A látása elhomályosodott, és a nevetések, kigúnyolások is egy rossz hangú kórusnak hangzottak már. Érezte, hogy a kezébe vesz valami hideg vasat akarata nélkül, és az utolsó, amire emlékezett, hogy a nevetések velőtrázó sikolyokba fordultak át.
Felébredt. A kedvenc lazacszín karosszékében találta magát. Ahogy körbenézett, a karosszékhez egy vörös csík vezetett. Nem tudta mi lehet az. Már éppen felállt volna, hogy megnézze, mi az, mikor a szeme sarkából látta a vele szembe levő tükörben, hogy valami nincs rendben. Belenézett. Arcán vörös folyadék folyt le, és babarózsaszín kendőjére is óriási piros foltok száradtak. Vér volt. De nem az övé. Sokkoltan bámult tükörképe szemeibe. Amíg évekig elzárkózott a világ elől, addig senki nem irányította a népét. Az utcák koszosabbak voltak, az emberek csontsoványak, a házak teljesen tönkrementek. Hogy nem vette észre! Sok év gyűlölet halmozódott fel ezekben az emberekben, és a megértés is kiveszett belőlük. Átvette helyét a lelkükben a harag, a bosszúvágy. Arra vártak, hogy a szenvedéseikért megalázzák, felakasszák őt. De tudta nélkül kezébe ragadt egy éles fegyvert, és… Az utcák most kihaltak, üresek. Nárcisz már üres tekintettel nézett tükörképére, és erőtlenül megszólalt.
- Mindig is tudtam, hogy egy szörnyeteg vagyok. Utálom magamat!
De nem tett semmit. Csak ült a kis karosszékében, és meredten bámult maga elé, mint egy élettelen játékbaba.
Kinyitotta a szemeit. Körülnézett a szobájában, és életében nem volt még olyan megkönnyebbült, mint akkor. Gyorsan rápillantott a falon lógó bársonykendőre. Sötétrózsaszín foltok borították mindenhol. Ezek a foltok voltak Nárcisz könnyei, még a szülei temetésén. Akkor sírta ki magából a fájdalmat, az életét. Már igazán emlékezett, még négy évig volt egy nevelője, de miután ő is meghalt, három teljes évig ki sem mozdult a palotából. Az összetört királylánynak nem volt más választása, mint felvenni egy maszkot. Hamis érzelmeket mutatott, és közben azt mondogatta, minden rendben. De tudta, hogy ez hazugság. Visszagondolt az álmára. Az egész csak egy rossz álom volt, a borzalom a valóságban nem történhet meg. Ő a királynő.
Kinyitotta az óriási ablakokat, és vidáman köszöntötte három év után először meglepett népét.
