Van egy kutyám, a neve Bodri.
Nagy bundájú, nagyon cuki.
Ugat, csahol, nyalogat,
Megrágja a nacimat.
Anya mérges, így szól reám:
„Te mit csinálsz, jobban vigyázz!”
Majd Bodrihoz fordul és rákiált:
„Hagyd abba a nadrágrágást!
Adok neked egy gumikacsát!
Azt harapdáld, ne a nadrágot!
Ő legyen az új barátod!”
Egy nap kimentünk a kertbe.
Levedlett a Bodri szőre.
Száll a bunda jobbra, balra,
Az udvart is betakarja.
„Söpörj gyorsan!” – szólt anya.
„Be ne szálljon a házba!
Sütit sütök, finomat,
Nem szőröset, habosat!”
Jó gyerekként szót fogadtam,
Az udvart is rendbe raktam.
Ez a dolgom, segítek,
Mert ilyen egy jó gyerek.
Később aztán játszottunk,
Labdáztunk és mókáztunk.
Nagyot rúgtam, gurult a labda,
Bodri kutyám futott utána.
Gyorsan beszaladt a bokorba,
De véletlenül kiharapta,
És nagyot durrant az a labda!
Hű, mekkora volt a hangja!
A kiskutyám meg elszaladt.
Hívogattam, csalogattam:
„Hoztam kolbászt, finomat,
Így a pocid jól lakhat!”
Erre előjött a kis hamis,
Befalta a szalámit.
Tele lett a pocakja,
Másnapra semmi sem maradt.
Közben anya szólt: „Hol vagy már?
Késő van, vár téged az ágy!”
Így játszottunk mi ketten,
A két huncut „kisgyerek”.
