Söprű története
avagy az állatmenhelytől az otthonig
Minden azon az őszi napon kezdődött. Akkor láttuk meg egymást először az állatmenhelyen.
Első látásra megtetszett a Söprű névre hallgató kis jószág. Hosszú, barna szőre fényes, füle felálló, csak a vége lelógó. Farka, mint egy söprű, valószínűleg innen a neve. A gondozó engedélyt adott, hogy megsimogassam. Óvatosan közeledtem felé. Nagyon barátságosan viselkedett. Ott és akkor döntöttem el: Nekem kell ez a kutya! Ráveszem anyáékat, fogadjuk örökbe.
A gondozó is látta, hogy nagyon tetszünk egymásnak, így elvihettem sétálni. Remekül éreztük magunkat. A séta végén szomorúan vezettem vissza kenneljébe:
-Ne hagyj itt! Veled szeretnék menni! Kérlek! – ezt sugallta bánatos tekintete.
Másnap ismét elmentem, aztán egyre gyakrabban látogattam meg. Minden alkalommal nagyon örült nekem, ezt boldogan ugrálva, nyüszítve jelezte. A séták egyre hosszabbak lettek, az elbúcsúzás egyre nehezebb. A szüleim puhítási folyamata fokozatosan erősödött.
Az egyik séta alkalmával azzal fogadott a gondozó néni, hogy a következő heti újság „Gazdikereső” rovatában Söprű is bent lesz. Felcsillant a szemem! Itt a lehetőség!
Egész délután, egész este nyaggattam apát:
- Fogadjuk örökbe! Lécci! Léccike! Majd én gondját viselem! Kérlek szépen! Ugye olyan szülő vagy, aki nem tagad meg egy ilyen kérést a kisfiától?
Mire a lefekvés ideje eljött, apa hajlott az örökbefogadásra. Már csak anya volt hátra.
A legszebb nézésemet is bevetettem, persze anya nem tudott nemet mondani.
- Ha a szomszédok is beleegyeznek, ám legyen! – mondta nevetve.
A szomszédok jó fejek voltak, rábólintottak a kérésemre.
Ám még sok minden kellett ahhoz, hogy Söprű a miénk lehessen. Például kutyaház. Nagykanizsán nem találtunk megfelelőt, ezért hát rendeltünk az interneten. Egy zöld tetős, barna ház érkezett a csomagban.
ELJÖTT A NAGY NAP! Izgatott voltam, egész délelőtt azt vártam, hogy végre elhozzuk a menhelyről a kis barátomat.
Ugyanúgy fogadott minket, mint mindig. Nem is sejtette, hogy többet nem jön ide vissza.
Hazaérve a macskánk a kapuban várt minket.
- Egy macska! Egy másik állat! Hová kerültem? – nézett körül kíváncsian.
A házába először nem igazán akart bemenni. Amikor már harmadszor tuszkoltam be, megadta magát.
Másnap jött az állatorvosi vizsgálat, melyet meglehetősen jól viselt. A doktor bácsi meg is dicsérte és viccesen hozzátette:
- Söprű nevű páciensem még nem volt.
Azonban a megpróbáltatások még nem értek véget Söprű számára. A kutyakozmetika várt rá, ahol megfürdették, megnyírták. Igazán jóvágású kutyus lett belőle.
Boldogan mentünk haza a kis „plüss mackónkkal”.
Ez Söprű örökbefogadásának története. De még sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ő is elhiggye, ez a csoda megtörtént vele.
Kutyám neve Söprű,
nem lesz vele könnyű.
Gondozom, tanítom,
De mindezt örömmel vállalom.
Ha ti is látni akarjátok
nálam keressétek, ne máshol!
Smolcz Zsombor díjnyertes írása a Hevesi Sándor Általános Iskola vers-és prózaíró pályázatán.Gratulálunk!