HTML

Péterfyrkák

Friss topikok

Címkék

BAKSAI BERNADETT: Anabell és Liliom

2016.05.04. 20:22 Péterfy

A HEVESI PRÓZAÍRÓ VERSENY (4.OSZTÁLY) I.HELYEZETT ÍRÁSA

Annabell és Liliom

 

Családommal látogatóba indultunk nagyanyámhoz. Egy kis faluban lakott egyedül egy nagy házban. Magányosan, mert szegény nagyapám már sok évvel ezelőtt elhunyt. Nos, nagyon régen láttam már a nagyit, és megmondom őszintén cseppet sem vártam az utazást, s a hosszabb távú ott létet. Úgy éreztem, egy magam fajta (már majdnem teeneger!) lány és az öccse, aki focimániás, nem tud mit kezdeni egy eldugott faluban, ahol a fekete-fehér tv az egyetlen érdekesség.

Szóval, elindultunk…

Útközben zenét szerettem volna hallgatni a telefonomon. Rossz kedvem akkor fokozódott igazán, mikor a készülék kijelezte, hogy „nincs adás!” Tűnődni kezdtem ,hogy vajon mit is fogok csinálni nagyanyámnál több, mint egy hétig! Minden féle tervemet keresztül húzta a technika hiánya, elmaradottsága. Szégyellem bevallani, de mikor édesanyám megszólalt, hogy „megérkeztünk,” sírni tudtam volna.

Mamám már az ajtóban állt, kezében egy tálon a kedvenc süteményem, szemében az öröm könnyeivel, kicsit elszégyelltem magam. Azt hiszem, szívből jött a forró ölelésem, melybe nem kevés bűntudat is vegyült.

-  Szervusz, drága kislányom! Isten hozott benneteket kicsi unokáim! Hű! Bocsánat, nagy unokáim! Hatalmasak lettetek! Kész felnőtt hölgy vagy Bernikém, Gáborkám pedig kész fiatalember lettél!

Kérdések halmaza áradt felénk. Jólestek a nagyi kérdései. Már nem gondoltam a telefonomra, és az elmaradott technikára. Az otthonos, barátságos környezet és a végtelen szeretet, mely átölelt a kicsi ház minden zugában, nyugalommal, békével töltött el.

Apa nekiállt fát vágni, anya mosogatni, tenni-venni. Engem azért még mindig gyermeki státuszba vettek, hiszen nem engedtek semmi munkát végezni, pedig jól neveltségemnek hatására buzgón felajánlottam segítségemet. Beszélgettünk mamámmal. És beszélgettünk, és én élveztem.

Megismertem a legkedvesebb történetét, a legféltettebb titkát, melyet a sok-sok év sem homályosított el, azt hiszem nekem tartogatta.

„Legkedvesebb gyermekkori barátommal labdáztam – kezdte nagyi a történetet, - aki azóta már az angyalokkal énekel – távolba nézett a mamám, mintha hallaná az énekszót – majd folytatta:

„ Kicsit messzebb gurítottuk a labdát. Annabell futott utána. Hosszú, szőke haja lobogott utána, most is látom magam előtt. A labda egy rózsabokor tüskék ágai között állt meg. Sajnos, kipukkadt, használhatatlanná vált. Annabellt szomorúság töltötte el. Húsvétra kapta a labdát. A kipukkant labda körül tarka virágok nyíltak, mintha Annabellt hívták volna, csalogatták volna. Nem is kérette sokáig magát, elkezdte szedni őket. Pipacs, kankalin, szarkaláb csokor tarkállott már a kezében. Egyszer csak halk hangra figyelt fel. Nem tudta eldönteni, hogy sírás-e, vagy dudorászás. Azt sem igazán, hogy emberi torokból jön-e a különös hang. Elkezdte keresni (nem minden félelem nélkül) a hang gazdáját. „Ki van itt?” – nem kapott feleletet. „Ki van itt?” – tette fel újra a kérdést. A hang egyre közelebbről jött. Emberi lénynek nyomát sem látta. De hirtelen egy egészen apró, gyufásdoboz nagyságú apró, tündérkét pillantott meg! Mintha egy mese elevenedett volna meg előtte. A parányi lénynek szárnyai voltak. Annabell szemei elkerekedtek, a szó a torkára fagyott. „Ki vagy te?” – kérdezte, mikor rájött, hogy nem álmodik, ez valóban most vele, Annabellel történik. „Liliom a nevem. A tündérkirálynő gyermeke vagyok. Azt hiszem eltörött a szárnyam…” „Annabell vagyok” – viszonozta a bemutatkozást. „Mi történt veled, Liliom?” Lélegzetvisszafojtva várta a választ, ami nem is késlekedett: „Tudod, éppen a viráglakáskámat takarítottam, amikor hirtelen egy piros, fehér pöttyös valami – talán egy óriási kő – száguldott felém, majd eltiport, mint egy bogarat. Azóta nem tudok repülni. „Ó, ne haragudj, az az én labdám volt, nem akartam bajt okozni”- mentegette magát Annabell. „Nem haragszom. Mi tündérek, nem szoktunk haragudni. Talán azért vagyunk boldogabbak, mint az emberek”

Annabell kezébe vette Liliomot. Törött szárnyát egy selymes fűszállal kötözte be. Úgy tűnt, pillanatok alatt összeforrt. „Igazi, mesebeli erdő”- vélte Annabell.  „Tündérek erdeje” – találta ki a gondolatát Liliom. A szeretet erdeje. A szeretet mindent legyőz. Összeforrasztja a törött tündérszárnyakat is. Hálás vagyok neked, Annabell. Kívánj tőlem valamit, teljesítem” „Ha lehetne, a labdámat szeretném visszakapni. ..tudod, húsvétra kaptam.”

Annabell kezében már ott is volt a labda. Épen, sértetlenül. A pöttyei még ezerszer szebben virítottak. „Liliom, Liliom…” suttogták a fehér pöttyök, majd elhalkultak a hangok. Visszaszaladt hozzám, de nem folytattuk a játékot.

 Sok év múlva mesélte csak el nekem is, mi történt ott, a kerek erdő szélén. Talán azért mesélte el, hogy most én is elmondhassam neked Berni. Egyszer talán majd te is elmeséled valakinek. Aki talán nem olyan szívesen látogat meg, aki talán majd azt gondolja, nálad, a nagyinál unalmas minden.

Elszégyelltem magam az indulási gondolataimért. Szerettem volna, ha engem is meglátogat Liliom, szerettem volna, ha nagyanyám és Annabell emlékei előttem is megelevenednek. Átöleltem nagyanyámat, az öreg Hold ezüstös sugarai simogatták arcunkat. Tudtam, hogy itthon vagyok. A Béke-szigetén. Boldog voltam.

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://peterfyrkak.blog.hu/api/trackback/id/tr88687274

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása